Az IT–OT konvergencia valójában nem más, mint egy különleges házasság. Két fél, két teljesen eltérő világból érkezik, és hirtelen egy közös életet kell felépíteniük. Az egyik fél, az IT, mindig újítana, modernizálna, frissítene, tele van ötletekkel és technológiai megoldásokkal. A másik, az OT, a stabilitást és a biztonságot tartja a legfontosabbnak: „ha működik, ne nyúlj hozzá” – vallja, és minden változás előtt háromszor is meggondolja, mi forog kockán. És ott van a közös háztartás, maga a gyár vagy az üzem, ahol minden rezdülés közösen érezhető: ha az egyik fél hibázik, a másik is issza a levét.

A kérdés csak az: ez egy jól működő partnerség lesz, vagy inkább állandó veszekedés?

A legtöbben, amikor IT–OT konvergenciáról hallanak, rögtön a technológiára gondolnak. Új tűzfalak, szenzorok, adatplatformok – ezek mérhetők, láthatók, kipipálhatók. Csakhogy a valódi nehézségek sosem itt kezdődnek. Egy új szoftvert telepíteni könnyebb, mint új működésmódot bevezetni. Ahogy egy házasságban sem az okozza a problémát, hogy melyik filmet nézzük este, hanem hogy tudunk-e beszélni róla úgy, hogy egyik fél se érezze magát semmibe véve.

Amikor két ember összeköltözik, kiderül, hogy ki mikor főzne, hogyan pakolna el, vagy melyik polcon legyen a kávéscsésze. Az IT és az OT közös életében ugyanilyen apró, de sorsdöntő különbségek bukkannak elő. Az IT frissítéseket, rugalmasságot, modern eszközöket akar – az OT viszont fél minden változtatástól, ami veszélyeztetheti a folyamatos üzemet. Az egyik oldalon az „újítsunk”, a másikon a „ne nyúljunk hozzá, ha működik” szemlélet uralkodik.

Ez nem hibás gondolkodás, hanem természetes szakmai adottság. Csakhogy amikor a két logika találkozik, abból gyakran konfliktus lesz. Sok projekt nem a technológián bukik el, hanem azon, hogy a felek nem értik egymás nyelvét, és nem tudnak közös célt találni. Olyan ez, mint egy pár, amelyik évek óta ugyanazt a vitát folytatja arról, hogy ki vigye le a szemetet

Az IT és az OT együttműködésének céljai szépek és logikusak: nagyobb átláthatóság, jobb biztonság, közös adatértelmezés, üzleti és üzemeltetési célok összehangolása. Papíron mindez remekül mutat. Csakhogy, ha nincs valódi közös cél, akkor mindenki a saját kasszáját őrizgeti. Az IT a maga logikája szerint fejleszt, az OT a maga szabályai szerint védi a terepet – és a közös döntések egyre inkább kompromisszumok helyett konfliktusok lesznek.

Miért ilyen nehéz? Mert a két fél tényleg más nyelvet beszél. Az IT-s oldalról olyan szavak repkednek, mint „kibervédelem”, „zero trust”, „patch management”, míg az OT-nál „gyártásbiztonság”, „folyamatos rendelkezésre állás”, „változtatás validálása” kerül elő. Olyan ez, mintha az egyik partner magyarul, a másik németül próbálna kommunikálni otthon. Mindkettőnek igaza van a maga módján – de közös szótár nélkül minden beszélgetés félreértésbe fullad.

A legtöbb kapcsolat ott bukik meg, ahol nem tisztázottak a szerepek. Ki dönt arról, hogy egy szoftverfrissítés bekerülhet-e az OT hálózatba? Kié az incidenskezelés felelőssége? És mi történik azokkal a területekkel, amiket egyik fél sem akar magáénak? Ott maradnak a „senki földjén”, és mindenki csak reméli, hogy nem lesz belőlük baj.

Az IT biztonságról beszél, az OT gyártásbiztonságról. Az IT kockázatot mér, az OT inkább kockázatot kerül. Az IT „zero trust”-ot mond, az OT „validált rendszert”. Mintha egyikük pirosban, másikuk kékben látna mindent. Mindkét színnek megvan a maga értelme, de a kép sosem lesz teljes, amíg csak külön-külön szemléljük

Ezért válik kulcsfontosságúvá az a bizonyos lila szemlélet, aki a piros IT és a kék OT közt áll. Nem arról van szó, hogy valaki egyszerre legyen IT-s és OT-s szuperhős, hanem arról, hogy képes legyen mindkét világot értelmezni, és lefordítani az egyik fél logikáját a másik számára. A lila szemlélet arról szól, hogy ne csak a saját szakterületünket védjük, hanem az egész rendszert, közösen.

Aki a lila szemléletet képviseli, érti, hogy mit jelent az IT számára a „zero trust”, és el tudja magyarázni az OT oldalnak, miért fontos ez a gyártás folyamatosságához. Ugyanakkor képes az IT-s kollégák felé érzékeltetni, hogy egy validációs eljárás miért nem kikerülhető adminisztráció, hanem a termelésbiztonság alapfeltétele. Ő a tolmács, a híd, a párterapeuta ebben a különös házasságban.

A gyógyszeriparban például minden változtatás validációhoz kötött. Az IT ilyenkor hajlamos bosszankodni, hogy egy „egyszerű” frissítés miért tart hetekig. Az OT viszont tudja, hogy ha a szabályokat megkerülik, nemcsak a termelés, hanem az egész üzlet sérülhet. Lila szemlélet nélkül ebből véget nem érő viták lesznek, lilában gondolkodva viszont közösen alakíthatók ki egyszerűsített validációs folyamatok.

Az energiatermelésben az IT szeretne minden adatot látni, hogy jobb előrejelzéseket készíthessen, az OT viszont attól tart, hogy ezzel nő a támadási felület. A kompromisszumot itt is a lila szemlélet hozza: közös kockázatértékelés után fokozatosan nyitják meg az adatokat, hogy mindenki nyugodt legyen.

A vegyiparban vagy az olaj- és gáziparban a fizikai biztonság az első, amit az OT vasmarokkal véd. Az IT ugyanakkor pontosan látja, hogy a kiberfenyegetések már nem a jövő, hanem a jelen problémái. Ha itt nincs lila gondolkodás, akkor a két oldal örökké egymás ellen dolgozik. Lilában látva a helyzetet viszont meg lehet találni azokat a szabályokat, amelyek mindkét szempontot kiszolgálják.

És ha már házasság, nem megkerülhető, hogy beszéljünk a gyerekekről is. A konvergencia nemcsak rendszerek és protokollok összeérését jelenti, hanem emberekét is. Az IT világában a felhasználó gyakran a probléma forrása: ő az, aki gyenge jelszót választ, elfelejti a szabályzatokat, vagy új funkciókat követel, amik biztonsági kockázatot hoznak.

Az OT felhasználói ezzel szemben teljesen más világban élnek. A megoldások sokszor különböző szakágak – vegyészek, gépészek, villamosmérnökök – közös tudásának eredménye. Egy gyártósor, egy erőművi turbina vagy egy gyógyszeripari fermentor működtetéséhez egyszerre kell érteni a kémiai folyamatokat, a mechanikai rendszereket és az automatizálási logikát. Itt a felhasználó nem a probléma, hanem a megoldás: az ő szakértelme nélkül a rendszer működésképtelenné vagy veszélyessé válna.

Ez a különbség az IT és OT között újabb bizonyíték arra, hogy a konvergencia nem lehet egyszerű asszimiláció. Nem lehet az OT mérnököt vagy operátort úgy kezelni, mint egy irodai alkalmazottat, akinek a hozzáféréseit szigorúan korlátozzuk, és akinek minden igényét ticket formájában kell engedélyeztetnie. Ha éjjel kettőkor egy reaktor hibát jelez, az operátornak azonnal cselekednie kell – nem várhat arra, hogy egy IT rendszergazda jóváhagyja a hozzáférést. A biztonsági kontrollok itt csak akkor működnek, ha támogatják az OT felhasználók gyors döntéseit, és nem akadályozzák az üzemfolytonosságot. Ezért kell a lila szemlélet: hogy a piros IT és a kék OT közösen hozzon létre olyan működési modellt, ahol a felhasználók valóban a rendszer erősségei maradnak, nem pedig a gyenge láncszemei.

A gond csak az, hogy a lila szemlélet ritka, és nem alakul ki magától. Tudatosan kell építeni: közös képzésekkel, ahol IT és OT szakemberek egymás szemszögéből tanulják a kockázatkezelést. Közös fórumokkal, ahol nem egymás ellen, hanem együtt keresik a megoldásokat. És olyan szervezeti keretekkel, ahol a lila szemléletű emberek nem „két szék között ülnek”, hanem valódi döntési teret és támogatást kapnak.

És persze ott a bizalmatlanság. Az OT oldal sokszor érzi úgy, hogy az IT csak feleslegesen piszkálja, ami amúgy működik. Az IT pedig azt gondolja, hogy az OT minden változásnak ellenáll, még akkor is, ha az biztonságosabbá tenné a rendszert. Ezt a patthelyzetet még súlyosabbá teszik a szabályozási terhek: validáció, audit, GxP, GMP – minden apró lépést hosszas egyeztetés és dokumentáció előz meg.

Mindezek fényében nem csoda, ha sokszor úgy tűnik: az IT–OT kapcsolat inkább kényszerű együttélés, mint harmonikus házasság. Pedig lehet másképp is. A siker kulcsa az apró, de tudatos lépésekben rejlik. Közös fórumok, ahol a két oldal rendszeresen egyeztet. Közös képzések, ahol mindenki megtanulja a másik nyelvét. Kis pilot-projektek, ahol tét nélkül próbálhatják ki az együttműködést. És persze azoknak a szakembereknek a támogatása, akik képesek híd szerepet betölteni – mert ha rájuk nem hallgat senki, akkor az egész kapcsolat könnyen válóperre fut.

Az IT–OT konvergencia nem opcionális. A világ ebbe az irányba megy, és a különélés itt nem opció. A kérdés csak az, hogy képesek vagyunk-e partnerként tekinteni egymásra, vagy marad a kényszerlakótárs állapot. Végső soron ugyanolyan, mint egy házasság: nem az dönti el a boldogságot, hogy ki mosogat, hanem az, hogy tudunk-e közösen építeni valamit.

És most érdemes elgondolkodni: nálatok az IT és az OT kapcsolata éppen milyen állapotban van? Boldog házasság, külön kasszás együttélés, vagy inkább válóper előtti feszült csend?